Mi, városi emberek általában már nagyon keveset tudunk a természet működéséről. Szerintem ugyanis a dolog lényege nem egyfajta lexikális tudás, amelyet néhány jól megszerkesztett könyvből vagy ismeretterjesztő tévécsatornából megtanulhatnánk, hanem valami komplex elképzelés, valami erőteljes és átható érzés, valami összehangolt és következetes viselkedésforma. Ezen a helyzeten és társadalmi problémán kívül én nagyon figyelemre méltónak találom azt is, hogy az emberekben van egy erős utánzási hajlam, ami miatt alig-alig tud mást tenni egy személy, mint amit a környezetében élő más emberek csinálnak. Valahogy törvényszerűen együttmozgunk a dolgaink intézésében, legyen szó akár a munkahelyi eseményekről vagy a gazdasági iparágak versengéséről!
Talán ezek miatt, továbbá a jótékony fejlődés és a modernitás, meg a felvilágosultság hatása alatt szelektálni kezdtünk a természet és a világ dolgaiban. Értelemszerűen ezt a látásmódot erősíti a specializálódás, sőt az előre vetített „hiperspecializáció” jövőbeli folyamata. Így a dolgok áldásos és kellemes oldala mellett, amennyiben mód van erre, az ember elfordul az élet kényelmetlen ügyeitől. Így járunk el például a szenvedés vagy a halál kérdésével. Közismert, hogy a „természeti népek” a halált teljesen normálisnak és hétköznapi dolognak tartják, míg egy modern, nagyvárosi embernek néhány traumán keresztül kell újból hozzá szoknia a halál életben való jelenlétéhez.
A küzdelem, az építkezés és a tagadhatatlan technikai fejlődés, a rossz és jó erők összecsapása néhány generáció alatt fokozatosan oda vezetett, hogy az „abszolút” kis híján már kiveszett a közgondolkodásból és a dolgok valódi gyakorlásából. Minden túlságosan relatív lett abban az értelemben, hogy akár mint igény, akár mint viszonyítási pont az „abszolút” igen csekély szerepre korlátozódott. Persze jobb, ha tisztázom mielőbb, hogy én az „abszolút” alatt az emberi döntéshozatal során a háttérben felsejlő végső valóságot értem, valamiféle tényleg teljesen önálló, tökéletes és teljes állapotát a dolgoknak és eseményeknek, az emberi karakternek és az emberek közti együttműködési módnak. Ez az abszolút – az idegen szavak és kifejezések értelmező szótára szerint – a feltétlen, korlátlan, a más valamitől nem függő és teljes mértékben önállóan is létező, állandó, tiszta és teljes.
De az „abszolút” hiányában találgatni kezdünk, elkezdjük a dolgokat a magunk jó és kevésbé jó adottságain keresztül végezni, rosszabb esetben ragaszkodva a saját gyarlóságainkhoz és ocsmány gyengeségeinkhez. Véleményem szerint ma, a vezetés témájának új kutatói és bátor lelkű útkeresői egy másik és magasabb szinten fedezhetik fel a „langyos vizet”. Magyarán szükségessé válik, hogy a példaadó emberek megtalálják és érthetően kifejezzék azt, hogy például mi a vezetés lényege és célja, értelme – az utóbbi évtizedekben mintha elveszítettük volna az ilyen irányú elképzeléseinket vagy túl sokat akarunk mondani, és a sok információ lassan eltemeti a vezetés eredendő szerepét és súlyát. Talán sokfelé ki kellene újra mondani, vajon egy munkatárs hogyan dolgozzon – mind a munkaidő kihasználtságára, mind az alapvető dolgozói hozzáállásra nézve eléggé elborzasztó tapasztalatokat gyűjthetünk a mai üzleti világban. Talán újra fel kellene találnunk – például különösen az irodai és szellemi munkaköröknél – hogy valójában miként kell bölcsen és eredményesen megszervezni az összetett, vállalati és vállalatközi élethelyzeteket.
Valószínűleg ismét meg kell lelnünk önmagunkat és a másik ember tevékenységének kritikus pontjait azokban a kollektív, összehasonlító tanulási körülményekben (pl. benchmarking), amelyek során felvillan előttünk, mit csinálnak az igazán sikeresek. Talán túl kellene tennünk magunkat azon a meglepetésünkön, hogy az élet természete és a dolgok belső lényege alig változott az eltelt évszázadokban. Továbbá belátóan el kéne fogadnunk, hogy azok, akik igazán jók, sikeresek és mesterek, ők nagyjából ma is olyanok, mint az időtlen kollégáik – azaz kissé rejtőzködő figurák, mert nem tartják fontosnak, hogy mindenkinek mutogassák a módszereiket, de meglepően nyíltak és segítőkészek megosztani a tudásukat mindenkivel, aki komolyan érdeklődik iránta. Ezen kívül hiszem, hogy az „abszolút” megvan pl. az üzletkötési helyzetekben, az „abszolút” létezik egy cégtulajdonos viselkedési mezeje mögött is, és az „abszolút” megengedi, hogy a számtalan lehetséges üzleti modell mindegyike mögött ott tündököljön. Sőt, szerintem az „abszolút” válaszok megbirkóznak a sajátosan egyéniesített megoldások végtelen lehetőségkombinációjával és szabadságával is! Ezért „abszolút”.
Kissé persze én is aggódom. Hátha túl késő lesz, hogy ebben a bonyolult, zavaros világban rátaláljunk az életünkhöz és munkánkhoz szükséges „abszolút” válaszokra. De ha a kíváncsiságunk és a megfelelő őrültségünk nem hagy cserben, előbb vagy utóbb célba kell érnünk. És talán maga a cél is abszolút…
